Ahogy megszületünk, mozgással vesszük birtokba a világot. A kisbaba első mozdulatai (rugdalódzás, a száj mozgatása, nyelés és egyéb biológiai folyamatok) önkéntelen reflexekből fakadnak, és hosszú évek alatt tanuljuk meg ezeket a mozgásokat tudatosan is kontrollálni. Úgy is mondhatnánk, hogy az akaratlan mozgások tudatosba átfordítása az emberré válás egyik alapfeltétele.
Ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat, amelyben az ember megtapasztalja önmaga határait, a világhoz való viszonyát. A mozgásképesség fejlődése az egyik kulcsa annak, hogy saját tetterőnket, énerőnket, világra hatni akarásunk képességét át tudjuk élni.
A paraszti kultúrában egyéni és közösségi szinten is biztosítva volt ennek a mozgásfejlődési folyamatnak a lehetősége, a kisgyerek megszületésétől egészen a felnőtté válásig.
Az altatódalokhoz kapcsolódó, ütemes, ringó mozdulatok, a hinta lengésének földi és égi szférákat térben és időben összekötő ritmikája, az ölbeli gyerekjátékok dallamot-ritmust-mozgást-szimbolikus tartalmakat összekapcsoló komplex, esztétikai hatóereje már a kora kisgyermekkortól megalapozta azt a mozgásbeli (és ez által lelki) bátorságot, ami ahhoz kellett, hogy a gyerekek megtalálják helyüket a világban.
Ezek a játékok a szülő-gyermek között lévő érzelmi kötelék védőburkában keltek életre, és ez a kör biztonságos fokozatossággal tágult a gyermek növekedésével: az ölbeli játékokba bekapcsolódhattak testvérek és más családtagok, a 3-6 évesek mozgásos játékaiban pedig nemcsak a kortárs gyerekek, hanem a nagyobb fiúk és lányok is részt vettek. Mire kiskamasz korba értek a gyerekek, nem okozott számukra problémát érzéseik játékos-táncos mozgással való kifejezése társaik irányába, sőt, a paraszti közösségben kiemelkedő presztízsértéke volt a kiváló tánctudásnak. A párválasztáshoz közeledve a tánc volt az egyetlen lehetőség, amelyen keresztül a fiatalok „legálisan” szerezhettek tapasztalatot arról, illenek-e egymáshoz, de a jó táncosságot összefüggésbe hozták az életben való boldogulás személyes képességével is.
A tánc és az azt előfeltételező komplex játékmozgás tehát az életbe való belenevelődés egyik legfontosabb eszköze volt: általa úgy érvényesülhetett a személyiség, hogy az társadalmilag is legitim tudott maradni.
Azért mesélek most erről, mert különböző korosztályokat tanító néptánctanárként azt látom, hogy ez az organikus mozgásfejlődési folyamat a mai világban több ponton akadozik.
Gondolhatunk akár diszlexiás gyerekekre, vagy bébikompba tett kicsikre, vagy folyamatosan autóban ülő és kütyüző kisgyerekekre, akik meg vannak fosztva attól a szabadságtól, amit a saját énhatáruk és környezetük mozgással való felfedezése jelent. Ahogy a világ technikailag fejlődik, legalapvetőbb mozgáskészségeink ezzel fordított arányban satnyulnak el. Társas kapcsolatainkban az érintés és az együtt mozgás sajnos egyre kisebb szerepet játszik, ami negatívan hat vissza az önmotiválás képességére, a kapcsolatteremtésre és a bátor kezdeményezőkészségre.
Mozgástapasztalat nélkül az ember nem jut el se önmagához, se másokhoz, se ahhoz a bizonyossághoz, hogy szándékait valóra tudja váltani, és ezáltal formálhatja a világot.
A 21. századi társadalomban sok olyan erő létezik, amely ellene hat az ember ebbéli, ösztönszintű mélységekből fakadó hitének. A tánc azonban ezek fölött áll: segít az ösztönöset tudatosítani, és megtanít arra, hogy minden körülmények között képesek vagyunk teremteni, alkotni.
Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan hivatásom van, amellyel a születés pillanatától és korosztálytól függetlenül segíthetek a lehetőség megteremtésében ahhoz, hogy a mozgásos játék és a tánc életünk része, önkifejezésünk tanulási terepe legyen. A néptánc, a népi játék ennek az egyik legtermészetesebb, legromlatlanabb, évszázadok által tisztává csiszolt keretét adja, és ezért a legalkalmasabb arra, hogy gyerekek általa nevelődhessenek.
Nullától száz éves korig.
Tánc lélekből – Ének szívből