„De jó, te táncikálsz?”
Aha, igen. „Táncikálok”.
De ennél még jobban szeretem a rendszeresen fölmerülő kérdést: „ És ebből meg lehet élni?” – „Hm. Ja. Minden este jut száraz kenyérre és vízre” – szoktam válaszolni ilyenkor.
Persze megértem, hogy a legtöbb „rendes” munkát végző ember számára a táncosok, tánctanárok kívülről úgy festenek, mint az olyan turisták, akik karibi strandhangulatban salsáznak végig az életen, mindenfajta gond és a felelősségvállalás súlya nélkül.
Sokáig talán el is hittem ezt a társadalom irányából minduntalan felém irányuló sztereotípiát. Ma azonban már tudom, hogy olyan út áll mögöttem, amelyre, ha visszatekintek, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy igen, táncos vagyok.
Gyerekként a tánc volt az a közeg, amely fel tudta bennem szabadítani az érzést, hogy önmagamtól is képes vagyok valamit alkotni. Persze kellett ehhez egy kiváló pedagógus (Ásó Pista bácsi, még sokkal tartozom…), aki megadta a kisgyerekeknek az esélyt arra, hogy beteljesítsék azokat a képességeket, amelyekről még csak ösztönösen érzik, hogy bennük van.
Felnőtt, aktív táncosként ismertem fel a tánc mögött kitapintható kultúrának, gondolkodásmódnak és emberi kapcsolatokat jellemző attitűdnek a mozgást meghatározó jelentőségét, és ez hozzásegített ahhoz, hogy jobban megértsem a táncot, jobb táncos legyek. A tánc technikai elsajátításához való viszonyom azonban még ekkor is ösztönös és érzelmi alapú maradt.
Tanárrá kellett váljak ahhoz, hogy az addig megszerzett tánctudást tudatos alapokra legyek képes helyezni.
Sokakban felmerül a kérdés: „Miért kell a tudatosság a tánchoz? Nem elég, ha szeretjük?” De. Elég. Egy táncházban, egy buliban. És ez így nagyon klassz.
De manapság általában az a tapasztalatom, hogy bárhová megyek, ahol igényes zene szól, ahol jól akarják érezni magukat az emberek, és a lehetőség is adott rá, mégsem mernek felállni táncolni. Ha azonban férjemmel – aki nem táncos – egyedüliként elkezdünk táncolni valahol, egy kis idő múlva azt vesszük észre, hogy már egyre több ember mozog körülöttünk.
Az emberekben benne van a vágy a táncra, de félnek is tőle. Vágynak rá, mert szavak nélkül, az érintés erejével sokkal könnyebb a kapcsolatteremtés másokkal, és a verbalitástól mentes önkifejezésnek elementáris ereje van. És félnek is tőle, mert
míg a szavak félrevezetnek, a test mozgása – ami már a verbalitás helyett a tettek, cselekvések erőterében értelmezendő– sosem hazudik.
A tánc az a művészeti ág, amelynek talán a legszorosabb a kapcsolata az ösztönvilággal. Ezt felvállalni a társadalmi színtereken őszinteséget és önismeretet igényel.
És itt kapcsolódom vissza a tudatosság fontosságához.
Az önmagunkkal szembeni őszinteség és az önismeretből fakadó reális önértékelés – Jung óta mindenki előtt ismert – csakis tudatossággal érhető el.
Ebben a jelenlegi élménytársadalomban nagyon erős a kísértés a komfort irányába, és a sokféle, felületes inger közepette az ember nehezebben érkezik el önmagához.
Az önmagunkhoz megérkezéshez a tánc nagyon sokat tud segíteni, és tanárként azt látom, hogy a mostani gyerekek ezen az úton még messzebbről indulnak. A tánc segíthet nekik – ahogy kislányként nekem is – felismerni, hogy mennyi lehetőség van bennük, amelyeket talán el sem hinnének magukról.
Szerintem a tánc ezt a funkcióját akkor is beteljesíti, ha ösztönös és érzelmekből fakadó utánzáson alapul. Ha azonban a tudatos mozgáselsajátítás módszereit is hozzárendeljük, akkor az önmagunkról való tapasztalatszerzés útján sokkal messzebbre lehet eljutni.
Csodás élmény elengedni merni magunkat, és ösztönösen táncolni, szívből, lélekből. De – hivatásomból fakadóan – biztos vagyok benne, hogy ez az élmény más alapokra helyeződik és megszázszorozódik, ha tudom és értem is, hogy mit táncolok.
A tudatosított mozgásképesség olyan átfogó kompetencia, amely az érzéseket is segíti rendezni, és erre a 21. században mind a gyerekeknek mind a felnőtteknek nagyon nagy szükségük van. A valódi élményhez tehát a tudatosításon keresztül vezet az út.
Úgyhogy én csak „táncikálok” tovább. A mozgástudatosítás módszereiről pedig hamarosan folyt. köv.