„Miért? Nem elég, ha tud táncolni? Minek kéne ehhez diploma? Hiszen a tánctanulás az szórakozás.”
Ami a táncot tanulónak szórakozás, az a tánctanárnak komoly intellektuális és fizikai munka: az eredeti filmekről sokat tanulmányozott szakanyagnak megfelelően és a szeme előtt tartott pedagógiai célok alapján tudatosan bontja le majd rendezi újra a mozgástanítás többféle lehetséges folyamatát.
Valóban, a felvételi pontszámok tényleg nem múlnak rajta, de köztudott, hogy aki tud táncolni, az számos olyan kompetenciát működtet aktívan, amely akár tanulási sikereit is megalapozhatja.
Nem véletlen, hogy az oktatási intézményekben ma már elvárják a táncot tanító pedagógusoktól a szakirányú diplomát: a közoktatásban, a művészeti iskolák rendszerében ez alapvető törvényi előírás.
De a valóság az, hogy sokszor csak papíron.
Sok pedagógus – ilyen-olyan kiskapuk hallgatólagosan elfogadott intézményi jóváhagyásával – szakirányú végzettséget igazoló papír nélkül tanít néptáncot. Ez a jelenség az általános iskolákban a leggyakoribb, ahol a pedagógusok kötelező óraszámemelése generálja a néptánc, népi játék és hasonló szakkörök létrejöttét, de a szakmai, táncmódszertani fedezet sajnos nem mindig van meg mögötte. A szakmai fedezet hiánya alatt természetesen nem a pedagógiai tapasztalat hiányát értem; tudom, hogy milyen áldozatos, tapasztalt és a táncot, folklórt szerető pedagógusok vállalják ezt a feladatot, és mennek el a különféle néptáncos továbbképzésekre. Ezeknek az elvégzése azonban sajnos egyáltalán nem jelent táncpedagógusi szakirányú végzettséget.
Nem gondolnánk, de a művészeti iskolák tánc tanszakain is még mindig meglepően sokan oktatnak tánctanár diploma nélkül. Érdekes kiskapu az, hogy például egy főiskolai diplomával rendelkező hangszeres tanár simán belefoghat néptánc tanításába, hiszen a másik diploma megléte fedezi őt a rendszerben.
Probléma továbbá az is, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetemen magas szinten, hosszú, bolognai rendszerben képzett tánctanárok leggyakrabban egyszakosak, így elhelyezkedésük teljes állásban csak nagyobb oktatási intézményekben megoldott. Mivel MA diplomát kapnak, magasabb fizetési besorolásba tartoznak a bértábla szerint, és ezért az általános iskolák nem igazán érdekeltek az ő foglalkoztatásukban. Ehelyett egyszerűbb megoldás tanítókat elküldeni egy néptáncos gyorstalpaló továbbképzésre, mert a fenntartó anyagilag így jár jobban.
Úgy látom, ma Magyarországon igen problémás, hogy ki taníthat néptáncot, milyen feltételek mellett. Holott a néptáncra a mai oktatáspolitika nagy igényt formál (és szeretnék bízni abban, hogy nem pusztán ideológiai megfontolásokból); elég, ha arra gondolunk, hogy a heti öt testnevelésóra egy része néptáncoktatással is kiváltható.
Mivel ilyen nagy az igény a néptáncoktatásra, az oktatás szakmai feltételekeit, a diplomák meglétét a tánc területén a rendszer – hallgatólagosan – „rugalmassággal” kezeli. Ez a helyzet viszont egyértelműen a minőségi munka rovására megy.
Jelenleg sok általános iskolában (de művészeti iskolában is előfordul a jelenség) elég, ha valaki rendelkezik egy pedagógus diplomával, azon belül a szakirányú végzettség megléte a táncpedagógiai területen elég gyakran sajnos hiányos.
Ha a magyartanár magyart, a matematikatanár matekot tanít, akkor hogy fordulhat elő az, hogy egy bármilyen más szakirányú végzettséggel rendelkező pedagógus táncot taníthat? – „Hát, mert úgy szereti!” – hangzik a válasz.
Például én is nagyon szeretem a cimbalmot, mégse jutott volna soha eszembe, hogy cimbalmot tanítsak. Vagy például rajongok a lélektanért, de azért van annyi önkritikám, hogy tudjam, pszichológiai ismereteim kevesek ahhoz, hogy bármilyen formában is átadjam.
Nagyon fontos, hogy az életben tényleg azzal foglalkozzunk, amit szeretünk. Ebből jön a motiváció. De ezt ki kell, hogy egészítse a lehető legszélesebb körű szakmai képzettség, mert ebből meg a kreativitás és a problémamegoldás fakad.
Ha az orvos nem operálhat orvosi diploma nélkül, az ügyvéd nem praktizálhat szakvizsga nélkül, a gyerekek tanítását miért engedi a társadalom rábízni olyan tanárokra (még egyszer mondom, nem a pedagógiai kompetenciájukat vitatom), akik nem a szakvégzettségüknek megfelelő területen tanítanak?
Jó lenne, ha a társadalom végre elismerné azt a komoly analitikai, kultúratudományos, néprajzi és pedagógiai szaktudást, amit a valódi szakmódszertani képzettséggel rendelkező néptánctanárok szeretnének átadni a növendékeiknek.
Azt gondolom, az alap valóban az, hogy szívvel-lélekkel szeretek táncolni. De tanítani, az más. Ahhoz a tánc szeretete önmagában nem elég.
Úgyhogy én taposom a saját utamat.